2015. január 15., csütörtök

Payment Services Directive II - Security vs. Innovation - An Analysis of the Regulatory Change in the European Payment Service Industry

I am conducting a research regarding the regulatory change in EU payment services. In my MA dissertation (which will be due in September 2015) at King's College London, I will try to define third party payment providers as new entrants to the payment services level playing field and their field of activity. Furthermore I try to analyse what the above mentioned new regulatory provisions include, what challenges they entail for banks and how banks can reduce the impact and make the most of this new situation. I will also discuss why the EBA guidelines are important in the PSD review and what the rationale is behind its early implementation, why it is not delayed until the transposition of PSD 2. Lastly I will try to find some connection between this new regulatory change and the free movement of capital principle.


In the 1990s some products were still unavailable in shops especially in isolated areas. Today products can be ordered quickly and simply online from anywhere and deliveries are made across borders. It is now hard to imagine life without internet shopping. As a result there is a demand for simple and secure online payment processes. Merchants want to receive payments immediately, while customers want their goods without delay. A wide variety of payment services are offered to meet these needs. However these methods currently expose customers, merchants and their banks to various risks. The extent to which they are regulated also differs.

To address developments on the e-payment market and make better use of the opportunities offered by the internal market, the regulations governing payment services throughout the whole European Union have evolved constantly in recent years. In order to establish a harmonised legal framework for payment services with the aim of improving its functioning and encouraging innovation, the first Payment Services Directive (PSD) was adopted in 2007 to lay down the foundations for a more secure, efficient and open market.

Since then technological innovations and new payment practices have emerged together with new service providers outside the scope of the PSD. Nowadays if someone forgets his wallet it does not matter, he can still pay in stores via PayQwiq, a new UK service that lets customers pay and earn Tesco Clubcard points using just the customer’s phone. New technologies, new business models, new players: developments are accelerating and interacting. They are changing the world of financial services especially that of payments. By creating new types of status, the regulations have favoured the emergence of non-banking players on the payment market. Combined with changing consumer needs and technologies, they have therefore called into question existing balances.

In July 2013 the European Commission submitted a much debated legislative proposal for the EU payment services industry when issuing its review of the PSD[1]. The points raised included that third party payment service providers offered cheaper payment solutions while falling outside the scope of regulatory supervision, as they were at no time in possession of the funds of the payer or the beneficiary. Although the provision of cheaper solutions was welcomed, the lack of supervision of these parties raised security, data protection and accountability issues.

On 3 April 2014, the European Parliament adopted a report from its Committee on Economic and Monetary Affairs producing various amendments to the PSD until a new text was adopted in July 2014 by the Presidency of the Council of the European Union (“Presidency Compromise”).[2] This version still has to be approved by the Council and the Parliament. To enter into force, the new PSD will then have to be transposed into the national laws of the Member States in 2017/18.

With the PSD the provision of payment services no longer falls under the scope of banking monopoly. Such services can be offered by service providers having a payment institution status. These players together with credit institutions form the category of Payment Service Providers (PSPs) who offer payment services, including credit transfers, direct debits, card payments and money transfers. With the second Payment Services Directive (PSD 2) payment initiation services will be added to these services. Third Party Payment Service Providers (TPPs) offering such services will have to be authorised as payment institutions and banks will then be obliged to allow them access to bank accounts to initiate payments. In the future two different PSPs will exist; account servicing payment service providers and third party payment service providers which will be able to initiate payments from accounts that they do not manage.

The PSD 2 introduces the following major changes:
  • new services enter within the scope of the regulatory framework with the payment initiation services,
  •  the providers of this services (third party payment providers) must adopt a payment institution status,
  • banks and other account servicing payment service providers are required to allow access to accounts to these third party service providers to initiate payments.

Although banks welcome the fact that new entrants providing payment initiation services will fall within the scope of PSD 2, they are focusing on the need to maintain customer confidence. Further, there is the question of security (confidentiality of logins, protection of personal data) and that of remuneration for the service provided. 

Parallel with the PSD reform, the European Banking Authority (EBA) published its final guidelines on the security of internet payments on 19th December 2014. These guidelines are based on the recommendations of the European Forum on the Security of Retail Payments (SecuRe Pay) a voluntary cooperative initiative set up by the ECB and comprising relevant authorities from the European Economic Area. These guidelines warrant some adjustments in the context of the ongoing negotiations of the revised PSD. Competent authorities and financial institutions must make every effort to comply with these guidelines as of 1 August 2015.


Ruth Wandhöfer, Transaction Banking and the Impact of Regulatory Change: Basel III and Other Challenges for the Global Economy, Palgrave Macmillan, 2014 October

Lucia Quaglia, Governing Financial Services in the European Union: Banking, Securities and Post-Trading, Routledge 2010

Malaguti, Maria Chiara, The Payment Services Directive, Pitfalls between the Acquis Communautaire and National Implementation, ECRI Research Reports No. 9, 2 March 2009

Mavromati, Despina, The Law of Payment Services in the EU: The EC Directive on Payment Services in the Internal Market, Kluwer Law International, The Netherlands 2008


Journal Articles:
Boudewijn, Gijs (2014) “PSD2: EPC Key Considerations Address Aspects Related to Third Party Payment Service Providers and Article 67” (Refund Right for Direct Debits) EPC Newsletter Issue 21 – January 2014
Seibel, Helmut (2014) “PSD2: Analysis of the Selected Aspects of Recent European parliament Report Raises More Questions for Clarification” EPC Newsletter 29.04.2014

ING BANK N.V. v. AFAS SOFTWARE B.V [2014] Rechtbank Midden-Nederland C/16/372291 / KG ZA 14-481
Patco Construction Company Inc., v. People’s United bank d/b/a Ocean Bank [2012] United States Court of Appeals For the First Circuit, Case 11-2031

[1] REPORT FROM THE COMMISSION TO THE EUROPEAN PARLIAMENT AND THE COUNCIL on the application of Directive 2007/64/EC on payment services in the internal market and on Regulation 924/2009 on cross-border payments in the Community
[2] Proposal for a DIRECTIVE OF THE EUROPEAN PARLIAMENT AND OF THE COUNCIL on payment services in the internal market and amending Directives 2002/65/EC, 2013/36/EU and 2009/110/EC and repealing Directive 2007/64/EC

2015. január 13., kedd

A fogyasztói zálogszerződés szabályai

Az új Polgári Törvénykönyv megalkotta a fogyasztói zálogszerződés fogalmát.  Fontos kiemelni, hogy egy zálogszerződés nem pusztán azért minősül fogyasztói zálogszerződésnek, mert kötelezettje természetes személy.

Ha egy társaság kölcsönt vesz fel, vagy lízingügyletet köt, s a kölcsön biztosítékául egy mangánszemély ingatlantulajdona szolgál, vagy a lízingügyletben pótfedezetként magánszemély ingatlanára alapított zálog szerepel, kérdés, hogy a zálogszerződés fogyasztói zálogszerződésnek fog-e minősülni?

A zálogszerződés kizárólag akkor minősül fogyasztóinak, ha a Ptk-ban írt három kritériumnak megfelel, mely kritériumok a zálogkötelezett személyéhez, a zálogtárgyhoz és a követeléshez kapcsolódnak.

Zálogkötelezett személye

A fogyasztói zálogjog kapcsán a Ptk. a zálogkötelezett személyével kapcsolatban kizárólag azt a követelményt támasztja, hogy a zálogkötelezett természetes személy legyen. Így amennyiben a kölcsön vagy a lízingügylet biztosítékául természetes személy ingatlanára alapítanak zálogjogot, teljesül a fogyasztói zálogszerződésnek az első követelménye. Ez abban az esetben is igaz, ha a kölcsönt felvevő gazdasági társaság, vagy a lízingügyletben szereplő társaság ügyvezetője, vagy tagja adja a zálogot.  Hasonlóan az előzőkhöz, amennyiben egyéni vállalkozó adja a zálogot, abban az esetben is teljesül a természetes személy kritérium.

A zálog tárgya

A zálog tárgyával kapcsolatban azt fontos kiemelni, hogy a zálogtárgy elsősorban a zálogkötelezett szakmája, önálló foglalkozása, vagy üzleti tevékenysége körébe nem tartozó célra használatos tárgy lehet. Ilyennek minősülhet pl. a zálogkötelezett tulajdonában álló lakóingatlan. A Ptk. szóhasználatában az elsősorban szó arra utalhat, hogy adott esetben elképzelhető hogy a zálogkötelezett a tulajdonában álló, lakó- és a foglalkozásához irodaként is használt ingatlant adja záloghul. ha ez az ingatlan elsősorban lakóingatlanként funkcionál, akkor a második kritérium szintén teljesül.

A zálogjoggal biztosított követelés

A zálogjoggal biztosított követelés nem a kötelezett szakmája, önálló foglalkozása vagy üzleti tevékenysége körébe tartozó jogviszonyból kell, hogy fakadjon.

A zálogjog járulékos jog, amely egy biztosított követelést feltételez, így különbséget kell tenni a biztosított követelésből és a zálogjogból származó jogok és kötelezettségek között. A biztosított követelés kötelezettjét (személyes adós) a követelés (pl. kölcsön) teljesítésének kötelezettsége terheli. A zálogkötelezettet ezzel szemben nem terheli a biztosított követelés teljesítésének kötelezettsége, ő kizárólag tűrésre köteles, azaz köteles tűrni, hogy a zálogjogosult a biztosítékul lekötött vagyontárgyból kielégítést keressen.

Amennyiben egy kft. által, a tevékenységének finanszírozására felvett hitelhez egy természetes személy adja zálogul a lakóingatlanát, akkor, bár az első két feltétel teljesül, a zálogszerződés nem fog fogyasztóinak minősülni, mert nem felel meg a fogyasztói zálogszerződés biztosított követelésre vonatkozó követelményének, hiszen a társaság a hitelt tevékenységének finanszírozására veszi fel.

A fentiekből következik, hogy nem csak a zálogjogviszonynak, hanem annak az alapjogviszonynak is fogyasztóinak kell lennie, amit a fogyasztói zálogszerződés biztosít.

A fogyasztói zálogszerződés

Amennyiben a zálogszerződés fogyasztóinak minősül, a zálogtárgyat a szerződésben egyedileg kell meghatározni, vagyis a felek nem élhetnek a zálogjogra vonatkozó általános szabályok szerinti körülírással. A zálogtárgynak amellett, hogy a zálogkötelezett tulajdonában kell állnia, olyan tárgynak kell lennie, amit a kötelezett nem a szakmája, önálló foglalkozása vagy üzleti tevékenysége körébe tartozó célra használ. A biztosított követelés (az alapjogviszony tárgyául szolgáló fizetési kötelezettség) esetében pedig meg kell határozni az összeget. Az összeg az a felső érték, amelynek erejéig a zálogjogosult a követeléssel és a járulékaival együtt kielégítést kereshet a zálogtárgyból.


Amennyiben a zálogszerződés megfelel a Ptk. fogyasztói zálogszerződésekre vonatkozó követelményeinek, de a szerződés nem tartalmazza a ptk. által előírt szigorúbb zálogszerződési elemeket akkor a szerződés érvénytelen, függetlenül attól, hogy a hitelező jóhiszemű volt.
A fogyasztói zálogszerződésekre továbbá alkalmazni kell a fogyasztói szerződésekben lévő tisztességtelen kikötésekre irányadó szabályokat. Amennyiben az alapjogviszony nem érvénytelen, de a fogyasztói zálogszerződés egy vagy több pontja tisztességtelen, akkor ez a zálogjog megszűnését, vagy törlését vonja maga után, feltéve, hogy az érvénytelen rész nélkül a fogyasztói zálogszerződés nem teljesíthető. A fogyasztói szerződés részbeni érvénytelenség esetén ugyanis csak akkor dől meg, ha a szerződés az érvénytelen rész nélkül nem érvényesíthető.    

2014. június 26., csütörtök

Vezető tisztségviselők felelőssége az új Polgári Törvénykönyvben

Vezető tisztségviselők felelőssége közérthetően

Valóban "emigrálnak" a vezető tisztségviselők  mert félnek az új Ptk-tól?
Téves az az elképzelés, mely szerint az új Ptk hatálybalépésével a vezetők tisztségviselők felelőssége indokolatlanul és nagymértékben növekedett. A vezető tisztségviselő felelősségén valójában az új Ptk nem nagyon változtat. Kizárólag egy vonatkozásban tér el a joganyag a régitől e témakörben: ha a vezető tisztségviselő e minőségében eljárva szerződésen kívül harmadik személynek kárt okoz, akkor vele együtt egyetemlegesen a cége is helytállni tartozik. Az új Ptk-ban kizárólag ez az egyetlen új mozzanat a vezető tisztségviselő felelősségével kapcsolatban. A kérdéses §  az új Ptk. Hatodik Könyvének 541. §-a a vezető tisztségviselő károkozásáért való felelősségéről. Rendszertanilag e § az új Ptk. Hatodik Könyvének Negyedik Részében helyezkedik el, mely rész a szerződésen kívül okozott károkért való felelősséget tartalmazza.
Lássuk részletesen a felelősségi szabályokat.
Felelősség harmadik személyekkel szemben
Ha a jogi személy vezető tisztségviselője e jogviszonyával összefüggésben harmadik személynek kárt okoz, a károsulttal szemben a vezető tisztségviselő a jogi személlyel egyetemlegesen felel.
Ez a felelősségi alakzat két feltétel együttes teljesülése esetén áll elő:
1.   ha az ügyvezető kifejezetten ügyvezetői tevékenysége körében jár el a konkrét esetben és
2.   ha a károsult és a társaság között nincs szerződéses kapcsolat.
Példával szemléltetve, az ügyvezető a céggel egyetemelegesen saját vagyonával felel, ha a cég alkalmazottját arra utasítja hogy a cég telephelyén keletkező hulladékot a szomszédos telekre helyezze el. Ebben az esetben a vezető tisztségviselő ügyvezetői minőségében jár el, de a cég a szomszéddal nincs szerződéses viszonyban.
Ezek az esetek általában olyan felelősségi alakzatok, melyek már-már a büntetőjog ill. szabálysértési jog határát súrolják.
Kérdésként merülhet fel ugyanakkor, hogy a szerződésen kívül harmadik személynek okozott károkért miért állapítja meg az új Ptk. a vezető tisztségviselő és a jogi személy egyetemleges felelősségét?  Erre csupán az lehet a válasz, hogy a jogalkotó szándéka az volt, hogy a károsultnak egy esetleg nagyobb megtérülési potenciált biztosítson.
Fontos megjegyezni, hogy a cég adóhátralékával, bírságokkal kapcsolatban az ügyvezető anyagi helytállásának lehetősége fel sem merülhet, mivel ezek eleve nem polgári, hanem közjogi kérdéskörbe tartoznak és nem minősülnek „kár”-nak a jog szerint.
A Ptké. 54. §-a alapján – a fenti szabályozás csak akkor érvényesül, ha a károkozó magatartást 2014. március 15. után tanúsították. (A korábbi és a folyamatos magatartás, mulasztás esetén a régi Ptk. alkalmazandó.)
Felelősség a társasággal szemben
Az új Ptk szerint a vezető tisztségviselő az ügyvezetési tevékenysége során a társaságnak okozott károkért a szerződésszegéssel okozott kárért való felelősség szabályai szerint felel (3:24 §).
A szerződésszegéssel okozott kárért való felelősség szabályai (6:142 §) szerint „Aki a szerződés megszegésével a másik félnek kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a szerződésszegést ellenőrzési körén kívül eső, a szerződéskötés időpontjában előre nem látható körülmény okozta, és nem volt elvárható, hogy a körülményt elkerülje, vagy a kárt elhárítsa”.
Fontos kiemelni, hogy kikerült a szövegből a korábbi rendelkezés, miszerint a vezető tisztségviselő akkor mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja: a gazdasági társaság ügyvezetését az ilyen tisztséget betöltő személyektől általában elvárható gondossággal és a gazdasági társaság érdekeinek elsődlegessége alapján látta el.
A változás kettős e tekintetben, mert az új Ptk. egyrészről megszigorítja a szerződésszegő fél mentesülését a felelősség alól, másrészről a szerződésszegő fél által a szerződésszegéskor előrelátható károkra korlátozza a megtérítendő következménykárok és az elmaradt haszon mértékét.
A vezető tisztségviselő akkor mentesülhet a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy
1.      a szerződésszegést ellenőrzési körén kívül eső, és
2.      a szerződéskötés időpontjában előre nem látható körülmény okozta, és
3.      nem volt elvárható, hogy a körülményt elkerülje vagy a kárt elhárítsa.
Az első feltétel körébe tartozik pl. a vis maior, de nem minősül ellenőrzési körön kívül esőnek az alkalmazottak magartartása, a beszerzési nehézség, vagy a saját üzemi rend szervezési és egyéb zavara, piaci beszerzési nehézség.
A második feltételi körbe tartozik pl. ha nem tudott a kiviteli tilalomról, vagy arról hogy sztrájk van készülőben.
A harmadik feltételnél pl. nem tudja kimenteni magát akkor ha áruszállítást kell teljesíteni, de lezárták az utat vagy repülőteret, de  létezik egy másik alternatív út, még akkor sem ha ez jóval hosszabb és drágább.
Ha nem tudja kimenteni magát, akkor meg kell térítenie a szolgáltatás tárgyában keletkezett kárt. A jogosult vagyonában keletkezett egyéb károkat és az elmaradt vagyoni előnyt viszont csak olyan mértékben kell megtérítenie, amilyen mértékben a jogosult (a jogi személy) bizonyítja, hogy a kár – mint a szerződésszegés lehetséges következménye – a szerződés megkötésének időpontjában előre látható volt. Szándékos szerződésszegés esetén a jogosult teljes kárát meg kell téríteni.
A kártérítés megítélésének továbbra is előfeltétele a társasággal megkötött vezetői szerződés megszegése. A társasággal szemben fennálló felelősség kimentésére irányadó szabályok tehát szigorodnak, azonban a társasággal fennálló vezetői szerződés megszegése változatlanul szükséges ahhoz, hogy a kártérítési felelősség egyáltalán felmerülhessen.
Ennek megfelelően azt kell vizsgálni, hogy mi a vezető tisztségviselő szerződéses kötelezettsége. E kötelezettségek jellemzően nem a munkaszerződésben, hanem a szervezeti és működési szabályzatokban, belső szabályzatokban foglaltak, vagyis ezekben kell pontosan rögzíteni a felelősségi köröket.
Fontos kiemelni, hogy az új Ptk nagyobb teret ad a felelősségi körök egyedi – szerződéses – korlátozására (6:152 §). Erre kizárólag szándékos károkozás valamint – értelemszerűen – az életet, testi épséget vagy egészséget megkárosító szerződésszegésért való felelősség esetén nincs lehetőség, de a korábbiakkal ellentétben már súlyosan gondatlan károkozás esetére is lehetséges a felelősség korlátozása.
Ahhoz hogy a vezető tisztségviselő felelősségét korlátozzuk, felelősséget korlátozó szabályokat kell beépíteni a szervezeti és működési szabályzatokba, belső szabályzatokba. A régi Ptk. a felelősségkorlátozás érvényességéhez megkövetelte, hogy az ezzel járó hátrányt az ellenszolgáltatás megfelelő csökkentése vagy egyéb előny kiegyenlítse. E követelmény a gyakorlatban komoly bizonytalanságot okozott.  Az új Ptk. e követelményt már nem tartalmazza, a felelősség az általános érvénytelenségi okok korlátjai között szabadon korlátozható.
A felelősség egyedi, szerződéses korlátozására számos megoldás kínálkozik. Így pl.
-          meg lehet határozni egy összeget, a felelősség felső határaként, vagy
-          mivel az új Ptk. szerint a társaságok szabadon dönthetnek a hatáskörök vonatkozásában (3:109. § (1)), rögzíteni lehet, hogy meghatározott összeg felett nem a vezető tisztségviselő (pl. ügyvezető), hanem a legfőbb szerv (taggyűlés) jár el. Ennek megfelelően a vezető tisztségviselő így aláírhatja a megállapodást, de kár esetén a taggyűlés felel; vagy
-          meghatározhatnak ügyköröket, azaz rögzítésre kerülhet, hogy az adott vezető tisztségviselő miért felel; vagy
-         felelősségbiztosítást köthetnek a vezető tisztségviselőre.
Az egyéb, a felelőssséget érintő elemek között fontos kiemelni a felmentvény, az ügyvezetői tiltakozás, illetve az egyszemélyes társaságoknál a vezető tisztségvielő utasíthatóságának intézményét
Az új Ptk. módosította a felmentvény szabályait, így a jövőben akkor is lehet felmentvényt adni, ha a létesítő okirat nem tartalmazza ezt a lehetőséget. A felmentvényről az éves beszámolók közötti időszakban is lehet majd dönteni, ami különösen az év közben távozó vezetők számára lehet fontos. A felmentvény továbbra is csupán a tulajdonosok kártérítési követelései ellen védi meg a vezetőket, a harmadik felek igényeivel szemben nem. Felmentvényük ellenére a tulajdonossal szemben is felelniük kell azonban azoknak, akikről kiderül, hogy valamilyen információt valótlannak tüntettek fel, vagy eltitkoltak.
 Ha egy kft-nek több, önállóan eljárni jogosult ügyvezetője van, bármelyikük tiltakozhat a másik tervezett intézkedése ellen. A tiltakozást a tag­gyűlés bírálja el, s amíg erre nem kerül sor, az intézkedés nem hajtható végre. Az új lehetőség felveti az ügyvezetők felelősségét is: a társaság tulajdonosai utóbb számon kérhetik a passzív ügyvezetőtől, miért mulasztotta el blokkolni társa valamely intézkedését, amely a társaságnak kárt okozott. A jövőben ezért tanácsos lesz az ügyvezetőknek aktívan nyomon követniük egymás tevékenységét, és élni a tiltakozás lehetőségével. A tiltakozási jog túlzottan aktív gyakorlásával viszont akár el is lehet lehetetleníteni a cég működését, ami szintén felvetheti a vezetők kártérítési felelősségét.
Egyszemélyes társaságok esetében az új Ptk. fenntartja az utasíthatóság lehetőségét, de ilyen helyzetekben nem mentesíti automatikusan a vezetőt a felelősség alól. (A Gt. szerint a tulajdonos nem követelhetett kártérítést a vezető tisztségviselőtől olyan intézkedésekért, amelyekre maga utasította.) Az új szabályok szerint ha az egyszemélyi tulajdonos célszerűtlen vagy szakszerűtlen utasítást ad, a vezető tisztségviselő köteles őt erre figyelmeztetni (a bizonyíthatóság érdekében tanácsos ezt írásban tenni). Ha a tulajdonos fenntartja az utasítást, a vezető tisztségviselő a tulajdonos kockázatára hozhatja meg az adott intézkedést. Ha viszont az utasítás jogszabály vagy hatósági határozat megsértéséhez vezetne, vagy mások személyét, vagyonát veszélyeztetné, a vezető köteles megtagadni a végrehajtását.
A fentiek alapján így célszerű a belső szabályzatokat pontosítani, a társasági iratokat az új szabályozás szerint módosítani, így a vezető tisztségviselők túlzott felelőssége nem merülhet fel.
Végül fontos megemlíteni, hogy ha a vezető tisztségviselő jogviszonya 2014. március 15. előtt keletkezett, akkor a társasággal szembeni felelőssége a régi Ptk. és a Gt. szerint érvényesül akkor is, ha időközben a cég már az új Ptk. szerint működik, illeve akkor is, ha újraválasztják vagy módosítják szerződését.
Kkt., bt. és kft. esetén a vezető tisztviselő az ügyvezető, részvénytársaság esetén pedig szó lehet vezérigazgatóról, igazgatósági tagról vagy igazgatótanácsi tagról is. A cégvezető azonban nem minősül vezető tisztségviselőnek, az általa a társaságnak okozott károkért a munkajog szabályai szerint felel. Kétségtelen, hogy a cégvezető általában vezető állású munkavállaló, mely fogalom azonban nem tévesztendő össze a vezető tisztségviselővel.
Munkaviszony vagy megbízási jogviszony
A vezető tisztségviselő Ptk. szerint feladata a jogi személy irányításával kapcsolatos olyan döntések meghozatala, amelyek nem tartoznak a tagok vagy az alapítók hatáskörébe. A társaság ügyvezetését a vezető tisztségviselő – a társasággal kötött megállapodása szerint – megbízási jogviszonyban vagy munkaviszonyban láthatja el (3:112. §)  
A vezető tisztségviselő felelőssége a társasággal szemben
-        munkaviszony esetén az új  Ptk. deliktuális (szerződésen kívül okozott károkért való)  felelősségi szabályai szerint felel a vezető tisztségviselő (bár a jogirodalomban lehet találkozni olyan állásponttal is, hogy ebben az esetben az Mt. az irányadó) a társaságnak okozott kárért, a bizonyítási teher a munkáltatóé, az ügy a munkaügyi bíróság hatáskörébe tartozik és  az elévülési idő 3 év,
-        megbízási jogviszony esetén az új Ptk. kontraktuális felelősségi szabályai szerint felel a vezető tisztségviselő  a társaságnak okozott kárért, lehetősége van kimenteni magát a fenti szabályok szerint, az általános bíróság jár el és az elévülési idő 5 év.

  A vezető tisztségviselő felelőssége harmadik személyekkel szemben
A vezető tisztségviselőnek harmadik személlyel szembeni felelősségére vonatkozóan az Mt. nem tartalmaz rendelkezést, így arra munkaviszony és megbízási jogviszony esetén is a Ptk. szabályai vonatkoznak: ha a társaság képviseletében jár el, ez a társaság kártérítési kötelezettségét alapozza meg; ha pedig a vezetői jogviszonyával összefüggésben okoz harmadik személynek kárt, a károsulttal szemben a vezető tisztségviselő a jogi személlyel egyetemlegesen felel.

A munkaviszonyra vonatkozó speciális szabály, hogy az Mt. 190. §-a alapján a bíróság a munkavállalót rendkívüli méltánylást érdemlő körülmények alapján a kártérítés alól részben mentesítheti.

Forrás: 2013. évi V. törvény, www.ptk2013.hu

2014. február 5., szerda

Kiskereskedelmi különadó (Hervis kontra NAV) - C-385/12 (05/02/2014)

Közvetett hátrányos megkülönböztetésnek minősül a kiskereskedelmi különadó a más tagállamokban székhellyel rendelkező társaságokhoz kapcsolt vállalkozásokat illetően

C-385/12 (05/02/2014) ügy - Európai Unió Bírósága
A Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) szerint az Európai Bíróság döntése megerősíti a magyar álláspontot, amely szerint a kiskereskedelmi különadó nem valósított meg diszkriminációt a különböző értékesítési formák között. Az ítélet nyitva hagyja ugyanakkor azt a kérdést, hogy a kapcsolt vállalakozások esetében sértheti-e az uniós jogot az ágazati különadó árbevétel-összeszámítási szabálya.

A Hervis Magyarországon „Hervis Sport” név alatt sporteszközöket értékesítő üzleteket működtet. Közvetlen versenytársai a „Décathlon”, az „Intersport” és az „SPG Sportcikk” üzletláncok.  A Hervis jogi személy, a SPAR Österreichische Warenhandels AG (a továbbiakban: SPAR) leányvállalata. A Hervis a különadóról szóló törvény 7. §alapján a SPAR‑csoport részét képezi. E jogcímen köteles a saját árbevétele arányában megfizetni az e csoporthoz tartozó valamennyi vállalkozás által – a Magyarországon elért teljes árbevételük alapján – fizetendő különadó egy részét. A különadó erősen progresszív adómértékének e csoport teljes árbevételére történő alkalmazása folytán a Hervist egyértelműen magasabb átlagos adómérték terheli annál, mint amely a kizárólag a saját üzletei árbevételéből álló adóalap szerint alkalmazandó lenne. A Hervis álláspontja szerint a versenytársaiként fellépő magyar üzletláncok által fizetendő adót az utóbbi alapon számítják, mivel azok nagyrészt franchise-rendszerben működő, jogi személyiséggel rendelkező, és nem vállalatcsoportba tartozó boltokból állnak. A Hervis ebből arra következtet, hogy az ilyen rendszer, mivel arra vezet, hogy súlyosabban adóztatja a különadó alá tartozó azon jogi személyeket, amelyek az 1996. évi LXXXI. törvény értelmében külföldi illetőségű társaságokhoz kapcsolt vállalkozások, sérti az EUMSZ 18., az EUMSZ 49–EUMSZ 55., az EUMSZ 65. és az EUMSZ 110. cikket, továbbá tiltott állami támogatásnak minősül. Mivel az adóhatóság elutasította a Hervis arra irányuló kérelmét, hogy a 2010. év vonatkozásában mentesítse a különadó alól, a Hervis annak megállapítását kérte a közigazgatási perben eljáró Székesfehérvári Törvényszéktől, hogy a különadóról szóló törvény rendelkezései ellentétesek az uniós joggal. E körülmények között a Székesfehérvári Törvényszék felfüggesztette az eljárást, és a következő kérdést terjesztette előzetes döntéshozatal céljából a Bíróság elé:

„Az [EUM]‑Szerződésnek [a hátrányos megkülönböztetés tilalmának] általános […] elvét (EUMSZ 18. cikk és [EUMSZ] 26. cikk), a letelepedés szabadságának elvét (EUMSZ 49. cikk), az egyenlő elbánásban részesülés elvét (EUMSZ 54. cikk), az [EUMSZ] 54. cikk értelmében vett társaságok tőkéjében való egyenlő részesedés elvét (EUMSZ 55. cikk), a szolgáltatások szabadsága elvét (56. cikk), a tőke szabad mozgásának elvét (EUMSZ 63. és [EUMSZ] 65. cikk) és a vállalkozásokra egyenlő adó kivetés[ének] elvét (EUMSZ 110. cikk) szabályozó rendelkezéseivel összeegyeztethető‑e, hogy a bolti kiskereskedelmi tevékenységet folytató adózónak különadót kell fizetnie az 500 millió [forintot] meghaladó éves nettó árbevétele után?
A Bíróság szerint az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az egyenlő bánásmódra vonatkozó szabályok nemcsak a társaságok székhelye alapján történő nyílt hátrányos megkülönböztetést tiltják, hanem az ilyen megkülönböztetés olyan rejtett formáit is, amelyek egyéb elhatárolási szempontok alkalmazása révén ténylegesen ugyanahhoz az eredményhez vezetnek (lásd analógia útján különösen a C‑279/93. sz. Schumacker‑ügyben 1995. február 14‑én hozott ítélet [EBHT 1995., I‑225. o.] 26. pontját, a C‑383/05. sz. Talotta‑ügyben 2007. március 22‑én hozott ítélet [EBHT 2007., I‑2555. o.] 17. pontját és a C‑440/08. sz. Gielen‑ügyben 2010. március 18‑án hozott ítélet [EBHT 2010., I‑2323. o.] 37. pontját).
Az alapügyben szóban forgó jogszabály többek között olyan szempontot ír elő, amely elhatárolja egymástól egyrészről a különadó azon alanyait, amelyek az alkalmazandó nemzeti jogszabály értelmében valamely csoporton belül más társaságokhoz kapcsolódnak, másrészről pedig azon adóalanyokat, amelyek nem képezik vállalatcsoport részét.
Ezen elhatárolási szempont nem teremt közvetlen hátrányos megkülönböztetést, mivel a bolti kiskereskedelemre vonatkozó különadót az e tevékenységet Magyarországon folytató valamennyi társaság esetében azonos feltételek mellett vetik ki. Mindazonáltal e szempont azzal a hatással jár, hogy hátrányos helyzetbe hozza a valamely csoporton belül más társaságokhoz kapcsolt jogi személyeket azokkal a jogi személyekkel szemben, amelyek nem képezik ilyen vállalatcsoport részét. Mindezt a különadó két sajátosságának kombinációja magyarázza.
Egyrészről az említett adó mértéke az árbevétel függvényében igen erősen progresszív, különösen a felső adósávban. Ily módon az adómérték 500 millió és 30 milliárd HUF között 0,1%, 30 milliárd és 100 milliárd HUF között 0,4%, 100 milliárd HUF fölött pedig 2,5%.
Másrészről e mérték a vállalatcsoportba tartozó adóalanyok esetében azon adóalapra alkalmazandó, amely a csoporthoz kapcsolt valamennyi adóalany összevont árbevételéből áll (azt megelőzően, hogy a teljes adóösszeget az egyes adóalanyok árbevétele alapján szétosztanák), míg az olyan jogi személyek esetében, mint a független franchise‑jogosultak, az adóalany elkülönülten vett árbevételére korlátozódik. Ez azt jelenti, hogy a vállalatcsoportba tartozó adóalanyokat fiktív árbevétel alapján adóztatják.
A Hervis, az osztrák kormány és az Európai Bizottság azt állítja, hogy az EUMSZ 49. és az EUMSZ 54. cikkel ellentétes az ilyen eltérő bánásmód, amely de iure a forgalom szintjének látszólag objektív elhatárolási szempontján alapul, viszont de facto hátrányos helyzetbe hozza azon anyavállalatok leányvállalatait, amelyek más tagállamban rendelkeznek székhellyel, tekintettel a kiskereskedelemnek a magyar piacon kialakult szerkezetére, és különösen arra a körülményre, hogy az ilyen társaságokhoz tartozó kiskereskedelmi üzleteket általában – mint a Hervis esetében is – leányvállalatként működtetik.
Amennyiben bizonyított, hogy az érintett tagállam bolti kiskereskedelmi piacán a vállalatcsoportba tartozó és a különadó legfelső adósávjába eső adóalanyok többnyire más tagállamban székhellyel rendelkező társaságoknak – a nemzeti jogszabály értelmében – kapcsolt vállalkozásai, a különadó erősen progresszív adómértékének az összevont árbevételből álló adóalapra történő alkalmazása különösen azzal a veszéllyel jár, hogy hátrányosan érinti a más tagállamban székhellyel rendelkező társaságok kapcsolt vállalkozásait.
A jogszabálynoha a társaságokat nem különbözteti meg formálisan székhelyük szerint, az EUMSZ 49. és az EUMSZ 54. cikk értelmében a társaságok székhelyén alapuló közvetett hátrányos megkülönböztetést vezet be (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Gielen‑ügyben hozott ítélet 48. pontját).
Az állandó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy az ilyen korlátozás csak akkor engedhető meg, ha azt közérdeken alapuló kényszerítő indok igazolja. Azonban ebben az esetben is szükséges, hogy az alkalmas legyen az elérni kívánt cél megvalósításának biztosítására, és ne lépje túl az e cél eléréséhez szükséges mértéket (a C‑371/10. sz. National Grid Indus ügyben 2011. november 29‑én hozott ítélet [EBHT 2011., I‑12273. o.] 42. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
A magyar kormány sem írásbeli észrevételeiben, sem a tárgyaláson nem hivatkozott olyan közérdekű okra, amely adott esetben alkalmas lenne az olyan szabályozás igazolására, mint amelyről az alapügyben is szó van.
Az ilyen szabályozás igazolása érdekében sem az ország gazdaságának védelmére (lásd ebben az értelemben a C‑35/98. sz. Verkooijen‑ügyben 2000. június 6‑án hozott ítélet [EBHT 2000., I‑4071. o.] 47. és 48. pontját), sem pedig a költségvetési egyensúlynak az adóbevételek növelésével történő helyreállítására (lásd ebben az értelemben a C‑436/00. sz., X és Y ügyben 2002. november 21‑én hozott ítélet [EBHT 2002., I‑10829. o.] 50. pontját) nem lehet érvényesen hivatkozni.
Az EUMSZ 49. és az EUMSZ 54. cikket úgy kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes a bolti kiskereskedelem árbevételére kivetett adóra vonatkozó olyan tagállami jogszabály, amely e jogszabály értelmében kapcsolt vállalkozásnak minősülő, vállalatcsoportba tartozó adóalanyokat arra kötelezi, hogy árbevételüket egy erősen progresszív adómérték alkalmazása keretében adják össze, majd az így kapott adóösszeget egymás között valós árbevételük arányában osszák szét, amennyiben – és ennek ellenőrzése a kérdést előterjesztő bíróság feladata – a vállalatcsoportba tartozó és a különadó legfelső adósávjába eső adóalanyok többnyire más tagállamban székhellyel rendelkező társaságok kapcsolt vállalkozásai.

2014. február 3., hétfő

Illetéktörvény változások 2014

A honlap Illeték 2014 mappájában találhatóak a 2014. január 1-től hatályos illetékmértékek. A 2014. január1-től hatályba lépett, új változásokat az alábbiakban foglaljuk össze.

A házastársak közötti ajándékozás és a házastársak közötti vagyonátruházás illetékmentessé vált. A házastársi vagyonközösség megszüntetéséből származó vagyonszerzés is mentesül az illetékteher alól. (Itv. 17.§ (1) v) és p) 26.§ (1) z))

Termőföld tulajdonjogának, vagyoni értékű jogának ajándékozása esetén az egyébként járó ajándékozási illeték felét kell megfizetni. Illetékmentes ugyanakkor a termőföld megszerzése ajándékozás útján, ha azt az egyéni vállalkozónak, őstermelőnek, családi gazdálkodónak minősülő földműves gazdaságátadási támogatása feltételeként adják. A mentességre való jogosultságot az ajándékozottnak kell igazolnia. A támogatás elnyerését igazoló okiratot a vagyonszerzőnek legkésőbb a fizetési meghagyás jogerőre emelkedéséig az állami adóhatóságnál kell benyújtania vagy az ingatlanügyi hatósághoz benyújtandó ajándékozási szerződéshez kell csatolnia, mely okiratot az ajándékozási szerződés másolatával az ingatlanügyi hatóság továbbítja az állami adóhatóságnak. (Itv. 17.§ (3))

Termőföldnek a mezőgazdasági és vidékfejlesztési támogatási szerv által kiadott nyilvántartási (regisztrációs) számmal rendelkező őstermelő, egyéni mezőgazdasági vállalkozó vagy családi gazdálkodó általi, visszteher ellenében történő megszerzése, feltéve, ha az így vásárolt termőföldet a birtokbaadástól, de legkésőbb az illetékkötelezettség keletkezését követő 12. hónap utolsó napjától számítva 5 évig nem idegeníti el - ide nem értve a kisajátítást, a kisajátítás alapjául szolgáló közérdekű célra történő elidegenítést és a birtokösszevonási célú önkéntes földcserét -, azon vagyoni értékű jogot nem alapít, és egyéni vállalkozóként, mezőgazdasági őstermelőként vagy családi gazdálkodóként a termőföldet mezőgazdasági célra hasznosítja. (Itv. 26.§ (1) p)

A gazdálkodó szervezetek közötti ingyenes eszközátadás, követelés-elengedés és tartozásátvállalás ajándékozásiilleték-mentességének feltételei szigorodtak. A mentességet nem lehet alkalmazni, ha a szerző felet olyan államban jegyezték be, amelyben a társasági adó mértéke vagy az effektív adókulcs nem éri el a 10 százalékot, vagy a részesedések értékesítéséből származó jövedelmet nem terheli a társasági adónak megfelelő, legalább 10 százalékos mértékű adó.

Ennek megfelelően továbbra is mentes az ajándékozási illeték alól az Itv. 18. § (2) alapján a visszterhes vagyonátruházási illeték tárgyát nem képező ingó vagyontárgyaknak térítésmentes eszközátruházás keretében történő, gazdálkodó szervezet általi megszerzése, illetve a követelés gazdálkodó szervezetek közötti ajándékozás - ideértve a követelés-elengedést és a tartozásátvállalást is - útján történő megszerzése. A mentesség azonban csak akkor vehető igénybe, ha a vagyonszerzőnek - nyilatkozata szerint - nem olyan külföldi államban van székhelye vagy illetősége
a) amelyben a vagyonszerző által az adóévre fizetendő társasági adónak megfelelő adó és az adóalap [csoportos adóalanyiság esetén a csoportszinten fizetett (fizetendő) adóvisszatérítéssel csökkentett adó és az adóalap] százalékban kifejezett hányadosa nem éri el a 10 százalékot vagy
b) amelynek jogszabályai szerint - nulla vagy negatív eredmény és adóalap esetén - a társasági adónak megfelelő adó mértéke, több adómérték esetén a legkisebb adómérték nem éri el a 10 százalékot vagy
c) amelynek jogszabályai szerint a vagyoni betét, részesedés értékesítéséből származó jövedelmet nem terheli a társasági adónak megfelelő, legalább 10 százalékos mértéket elérő adó. (Itv. 17. §. (4))

Ugyanezen szigorítás lesz érvényes a kedvezményezett részesedéscsere, átalakulás, eszközátruházás keretében történő átruházás, továbbá ingatlan és belföldi ingatlanvagyonnal rendelkező társaságban meglévő részesedés kapcsolt vállalkozások közötti átruházását megillető visszterhes vagyonátruházási illeték mentességével kapcsolatban is. (Itv. 26.§ (20))

Az első lakástulajdon megszerzéséhez kapcsolódó illeték pótlékmentes részletfizetésére vonatkozó feltételek közül kikerült az életkorra vonatkozó megkötés (a korábbi szabályozás szerint csak 35 év alatt lehet igénybe venni a pótlékmentes részletfizetést) A magánszemély vagyonszerző első lakástulajdonának (tulajdoni hányadának) megszerzése esetén az állami adóhatóság a vagyonszerző kérelmére - a kérelemben megjelölt időtartamra, de legfeljebb az esedékességtől számított 12 hónapra - havonként egyenlő részletekben teljesítendő pótlékmentes részletfizetést engedélyez. Ha a vagyonszerző az esedékes részlet befizetését nem teljesíti, a tartozás egy összegben esedékessé válik. Ez esetben az állami adóhatóság a tartozás fennmaradó részére az eredeti esedékesség napjától késedelmi pótlékot számít fel. (Itv. 26.§ (15))

2013. október 8., kedd

Átháríthatják-e a pénzügyi szervezetek a tranzakciós illetéket?

A jelenleg hatályos jogszabályok szerint nincs törvényi tiltás arra vonatkozóan, hogy a pénzügyi szervezetek díj-, jutalék- vagy költségemelés formájában áthárítsák az illetéket az ügyfelekre. Díjmódosításkor azonban szigorú jogszabályi feltételeket kell figyelembe venniük, és az emelés mértéke nem haladhatja meg az illeték mértékét.

Az illeték ügyfélre történő áthárítása a következő esetekben felel meg a jogszabályoknak:
A pénzügyi szervezet
a) a szerződés külön pontjában konkrétan felsorolja azokat a feltételeket, amelyek valamelyikének bekövetkezése esetén jogosult a díjemelésre (például az illeték áthárításánál: a jogszabályok változása vagy új közteher bevezetése);
b) nem vezet be új díjat a hatályban lévő szrződésben;
c) nem változtatja meg a díjszámítási módot a hatályban lévő szerződésben;
d) a módosítás hatályba lépését megelőzően legalább két hónappal írásban értesíti a módosításról az ügyfelet;
e) a módosítást a hatályba lépése előtt legalább 15 nappal közzéteszi (ügyfelek számára nyitva álló helyiségében, honlapján);
f) a hirdetményben tájékoztatja az ügyfeleket, hogy melyik díj és milyen mértékben/összegben változik, továbbá a módosítás okáról (például: illetékfizetési kötelezettsége a pénzügyi szervezetnek).
 A pénzügyi szervezet az ügyfél felé csak olyan díjat, költséget számíthat fel a pénzforgalmi típusú tranzakciókkal (például átutalás számláról, bankkártyával készpénzfelvétel) kapcsolatban, amelyet a felek rögzítettek a szerződésben, vagy a szerződéshez kapcsolódó dokumentumokban (például üzletszabályzat, általános szerződési feltételek, kondíciós lista, hirdetmény stb.). Ezeken felül új díj nem vezethető be a hatályban lévő szerződésben.

A díjakat alapvetően háromféle módon lehet meghatározni: 

- fix összegben (például: 10 Ft/tranzakció), 
- százalékos mértékben (például: 0,3 %), vagy 
- a kettő kombinációjával (0,3 % +10 Ft). 

Ezek a díjak számítási módját jelentik, melyet a pénzügyi szervezet a szerződés fennállása alatt nem változtathat meg.

A díjmódosításról annak hatálybalépése előtt két hónappal kell tájékoztatni az ügyfelet, papíron vagy más tartós adathordozón keresztül.  A tájékoztatás legjellemzőbb módja, hogy a havonta kiküldésre kerülő számlaforgalmi kivonatban közli a szolgáltató a módosítást.

Ezen kívül, legalább 15 nappal a módosítás hatályba lépése előtt a pénzügyi szolgáltatónak közzé kell tennie az erről szóló hirdetményét. 

Az ügyfél – a módosítás hatálybalépése előtti napig – jogosult a keretszerződés azonnali, díj-, költség- vagy egyéb fizetési kötelezettségmentes felmondására. Erről a pénzügyi szolgáltató köteles az ügyfelet tájékoztatni.

A felmondást írásban kell közölni.

Forrás: www.felugyelet.mnb.hu, a pénzügyi tranzakciós illetékről szóló 2012. évi CXVI. törvény